I.
Emberek voltak, semmi kétség. Furcsák, idegenek, de emberek. Lehettek vagy tízen, és jól láthatóan mind férfiak. Ádámkosztümüket a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül „viselték”. Nyakukban kis bőrtokban csontnyelű kés lógott – talán az egész csontból készült – , derekukat vékony kötél ölelte körül, melyre ismeretlen, barna anyagból varrt tarisznyát fűztek. Szemükben zavartság ült, úgy tűnt, a két idegentől várják a kezdeményezést. Alacsonyabbak voltak a hajótörötteknél, ám ezt arányos termetük alig észrevehetővé tette. Nem látszottak bosszúra szomjazóknak. Hőseink tökéletesen kiürült aggyal figyelték őket, Ver a pisztolyt szorongatta elfehéredett ujjakkal, Han meg csak állt, várva, hogy történjék végre valami. A lombok közt szerelmes szárnyasok rikoltoztak, rá se hederítve a lentiek szörnyű kínjaira.
És ekkor a barnák akcióba léptek… Megdöbbentő jelenetsor vette kezdetét. Az egyik ijesztő alak széles szája váratlanul mosolyra húzódott, majd mikor látta, hogy a fehérek figyelmét nem kerülte el hirtelen hangulatváltása, jobb kezével erőteljesen megmarkolta méretes nemiszervét, s büszkén mutogatni kezdte, mint valami idióta szatír. Miután befejezte letaglózó, perverz produkcióját és energikus mutatványa segédeszközét visszaengedte föld felé irányuló nyugalmi állapotába, visongva szökdécselni kezdett a két sóbálvánnyá vált hajótörött körül. Szárnyaszegett madárként csapkodott diószín karjaival, csipogott, rikácsolt, hangja betöltötte a teret. Bukfencet vetett, tótágast állt. Társai hasukat fogva nevettek, majd ők is eszüket vesztették. Többen harsogó kacagás közepette ülepen rúgták a hozzájuk legközelebb állót, s azok eme bárdolatlan megnyilvánulást vidám, táncra invitáló mozdulatként értelmezték.
Han a nagy ricsaj ellenére is tisztán hallotta Ver fogainak kattogását. Megértette szegény barátját… Ő is rettentően berezelt. Egyszerre aztán helyreállt a rend. Amilyen váratlanul beindult a vad őrjöngés, oly hirtelen abba is maradt. Az összevisszaság ismét körré kerekedett, a nagy vidámság csalódássá, szégyenkezéssé változott. Csak állt, álldogált a kékesfehér hajú, kék szemű, pucér kompánia, megtörten, boldogtalanul, árván, mintha félt−szeretett legfőbb istenük fordult volna el tőlük. Végül az iménti magamutogató szatír odahagyta a körvonalat, és bátortalanul Verhez lépett. A fehér férfit az ájulás környékezte. Mozdulni látszott pisztolyt tartó keze, ám a mozdulat Han tiltakozó szemvillanására szerencsére abba is maradt.
Az idegen lassan, óvatosan, Ver arcáról le nem véve a tekintetét, felemelte karját, majd tétova, lerágott körmű ujjaival gyengéden megcsiklandozta az előtte reszketőt. Először csupán a hóna alatt. Később a hasa tájékán. Valamennyi kék szem Ver holtsápadt képét leste. A barna keze egyre lejjeb és lejjebb kúszott, hajótörött forradalmárunk arcára bárgyú, halálközeli vigyor ült ki. Han önkéntelenül is utánozta. Több se kellett a pucér legényeknek! Robbanásként tört elő belőlük a hahota. Umma gunga! Umma gunga! – ordította büszkén a csiklandozó, majd jó példával elöljárva irtózatosan fenékbe rúgta mellette álló társát. Erre tört csak ki igazán az őrület!
Hanék összenéztek. Minden világos. Ezek azt várják tőlük, hogy ők is vigyorogjanak, viháncoljanak, hahotázzanak. Hát legyen. Ver övébe dugta a pisztolyt, vett egy nagy levegőt, aztán mit lehet itt tenni ábrázattal jól hátba vágta Hant. Ő persze késedelem nélkül viszonozta az erőteljes csapást. Ezen mindketten felszabadultnak látszóan kacagtak. Jól játszhatták a szerepüket, mert a brancs szinte őrjöngött a látványtól. Percekig tartott, míg a tombolás alábbhagyott. Lassan újra csend borult az erdőre, néhány rekedt torkú szárnyas rikkantásán kívül egy pisszenés sem hallatszott. Az idegenek oly komolyan néztek maguk elé, hogy Hanék úgy érezték, talán jobb volt röhögni… Aztán az iménti előbuzeráló, aki nyilvánvalóan valamiféle főnök lehetett a vadak közt, Ver elé állt.
– Denga amma himma bim? – mondta kérdő hangon. Esendően, alázatosan várt valamire, de Vernek fogalma sem volt arról, mire. Han sem értette, mi történik. Alig hitte, hogy ily könnyen megúszták egy ember lepuffantását. Talán a következő reakciójuktól függ minden?
– Denga amma himma bim? – hangzott el ismét a fura mondat.
És ekkor Ver bólogatni kezdett. Maga sem tudta, miért, de bólogatott. Határozottan, egyértelműen, mint aki nagyon egyetért. Han előbb megdermedt, azonban egy pillanattal később már be is látta, a barátjának igaza van. A barna kérdezett valamit, és a kérdésre igennel vagy nemmel illik válaszolni. Miközben hevesen bólogatott, abban reménykedett, hogy a kérdés nem ez: Meg akartok dögleni?
Szinte hallották a barnák szívéről lezúduló kövek robaját. A főnök boldogan felrikoltott, mire valamennyien szétszéledtek. Az izgalomtól még mindig reszkető, de azért kissé megkönnyebbült fehérek érdeklődve figyelték mozdulataikat. Hamarosan rájöttek, miben mesterkednek. Tüzet készültek rakni. Gallyakat gyűjtöttek, kupacba rakták, majd mikor a kupac elérte a nekik megfelelő
nagyságot, valami csattogó−kattogó tűzszerszámmal, melyet a tarisznyájukból halásztak elő, lángra lobbantották. Hanék szájában összefutott a nyál. Netán lakomához készülődnek? Hát az bizony nem lenne rossz! Valószínűleg jól tették, hogy bólogattak. A fickók talán éppen a gyomruk állapota felől érdeklődtek. Lakomára invitálták őket. Őket, az idegen, mennydörgő isteneket. Úgy döntöttek, egyelőre nem ábrándítják ki szegény nyomorultakat. Nem akartak végleg istenekként tetszelegni, azonban belátták, amíg nem látnak tisztán, így nagyobb biztonságban érezhetik magukat.
A főbarna hangos, állatias karattyolással vezényelte társait, akik ellenvetés nélkül hajtották végre parancsait. Most például megragadták a halottat, és a tűzhöz cipelték.
– Vele költik el a lakomát! Megemlékeznek dicső tetteiről…
Halotti tort ülnek… – suttogta Ver.
Míg Ver elmélkedett, Han szeme elkerekedett a rémülettől.
– Jó, de melyik darabjához intézik a beszédet?! – nyögte rekedten.
Ijedelme nem nélkülözött minden alapot. Ugyanis a barnák szakszerű, begyakorolt mozdulatokkal aprítani kezdték elhalálozott társuk porhüvelyét. Közben lazán, szertelenül trécseltek, akárha lakodalomra készülődnének. Mikor végre elvégezték az undorító hentesmunkát, újfent szétszéledtek. Alélt, hányingertől fuldokló hőseink rettegve figyeltek. Vajon mi következik?
De már jöttek is vissza. Felajzottan, várakozásteljesen, csillogó szemmel. Mindegyikük kezében egy−egy kihegyezett bot volt, melyre felszúrták a hulla feldarabolt testrészeit. Ezután kis bőrzacskóból szürkésfehér port szórtak a vértől vöröslő emberi húsra.
– Varázslás… – nyekeregte Ver levegő után kapkodva.
Miután befejezték a beporzást, a húsokat óvatosan a tűz fölé tartották. Azaz nem egészen fölé, inkább csak mellé, hogy el ne égjen.
– Evés… – mondta Han, és öklendezni kezdett.
Ver ijedelmét irtózatos düh váltotta fel. Előrántotta a pisztolyt, és a levegőbe lőtt.
– Kiirtom az egész rühes bandát! – ordította.
Han megragadta a karját.
– Hagyd őket! Elég a vérengzésből! Megtörténhet, hogy ezekkel kell leélnünk az életünket!
– Ezekkel?! – lihegte Ver parázsló tekintettel, de fegyvert tartó karja azért lehanyatlott. – Inkább most golyót repítek a fejembe…
Az egész éhenkórász banda ott feküdt előttük hason. A nyársak, a rájuk tűzött, vértől vöröslő emberi maradványokkal, sötét középkort idézve hevertek a földön, fent vészmadarak rikoltoztak, a tűz
idegekig hatóan pattogott.
– Mi legyen velük? – kérdezte Ver fojtott hangon. Már nem félt, az imént megérezte a pisztoly isteni hatalmát. Mostantól ők diktálnak! Nem lesz többé emberevés! Han odalépett a hozzá legközelebb fekvőhöz, elvette tőle a tőrét, aztán egy fa alatt, ahol puhábbnak látszott a talaj, munkához látott. A barnák félve kukkolták, miben mesterkedik. Felállni nem mertek, csupán a fejüket fordították óvatosan a tevékenykedő felé. Amikor a kaparászás már jól látható lyukat eredményezett, Han felpattant, és intett a vadaknak, hogy jöjjenek oda. A kölcsönvett kést visszaadta a tulajdonosának, majd a mélyedésre mutatott. A bennszülöttek elértették a célzást. Hamarosan sírnyi gödör tátongott a fa mellett. Ver övébe szúrta a fegyvert, és elkezdte begyűjteni az undorító nyársakat. Legvégül a megboldogult meredt szemű fejét dobta a mélybe. Majd színpadiasan, kimért mozdulatokkal rugdosni kezdte a földet az emberi tartozékokra. A barnák oly rémülten nézték, mintha őket temették volna. Reszkettek, akár a kocsonya. Ver összevonta szemöldökét, pisztolyára tette a kezét, és isteni képet vágott. Az alattvalók nyomban szorgos földhányásba kezdtek. A két hajótörött fáradtan dőlt egy vastag törzsű fának. Megtették, amit tenniük kellett. Han lehunyta a szemét, sóhajtott.
– Vajon mi lakozhat ezekben a szerencsétlenekben? – kérdezte elmerengve. – Nincs a szigeten elegendő élelem? Ki látott már ilyet? Hullát enni… A saját társukat… Micsoda primitívség! Pokolra jut valamennyi!
– Állatok! Nincsenek tisztában a legelemibb erkölcsi normákkal! – Ver gúnyosan elmosolyodott. – A poklot meg kár emlegetni… A hajótörés óta nem hiszek istenben.
Han elkomolyodott.
– Erre majd még visszatérünk… De az imént nem mondtam igazat! Ezek a fickók nem jutnak pokolra. Azért vagyunk itt, hogy ezt megakadályozzuk! Talán éppen ez a küldetésünk! Isten tudja, mit cselekszik. Nem biztos, hogy olyan elvetemültek, amilyennek tűnnek… Elmaradottak, nem tudnak semmit a civilizációról. Felemeljük őket a szintünkre! Hitre, emberségre tanítjuk a nyomorultakat! Senki sem ítélhető el addig, amíg nem ismeri meg az igazságot!
– Talán igazad van… Meglátjuk… – reménykedett Ver kissé megnyugodva.
A felemelendők közben befejezték a temetést. Félrehúzódtak, és alázatosan várakoztak. Han megállt a sír mellett, s fejét lehajtva, elmormolt egy imát. A vadak értetlenkedve figyelték, látszott, nehezen viselik a lakoma elmaradását.
– Szerintem ők a sziget egyetlen lakói. Ha lenne itt civilizáció, nem így néznének ki… Velük tartunk? – mondta−kérdezte, miután a fohász végére ért.
– Van más választásunk? Megtanítjuk őket írni, olvasni, növényeket termeszteni, állatokat tenyészteni. Házakat építünk és igazságos társadalmat. Megadunk nekik mindent, amit mi nem kaphattunk meg! – szavalta Ver csillogó tekintettel.
Han lelkesen bólogatott egy sort, majd heves gesztikulálásba kezdett. Jó néhány perc eltelt, mire a barnák megértették, mit is akar. Nem lejtettek örömtáncot. Sőt! Kissé meg is rémültek… Azonban a főnök szerencsére eszesebbnek bizonyult társainál. Érthetetlen vartyogása újfent vigyort csalt az arcokra. Ismét viháncoltak, heherésztek. Miután gondosan levizelték a még pislákoló tüzet, nyomukban a fehérekkel, útnak indultak. Boldogok voltak…
II.
Amikor Csire útra kelt, hogy szeretett fiát bemutassa az erdőnek, szíve hevesen zakatolt. Izgatottsága megbocsátható volt, elvégre az ember fia csupán egyszer érik nagykorúvá. Mielőtt elhagyták a Nevetés völgyét, a közösség valamennyi felnőttje, járni képes gyereke leköpdöste a beavatásra várót. Ő, a fő cselekvő, büszkén nézte a jelenetet. Érezte, tudta, a társai tisztelik, becsülik őt, merthogy amióta világ a világ, ily nagy mennyiségű köpést még senki fia nem kapott. Mindenki igyekezett a lehető legnagyobb mennyiséget kipréselni magából útravalóul. Saját életerejükből adtak a fiúnak, hogy vele maradjon a részük, a szellemük, és hogy az erdő ne érezze őt idegennek. Hogy tudja, az ifjú annak a közösségnek a része, mellyel baráti szerződést kötött még az ősi időkben.
Csire remélte, mindenre megtanította a gyereket. Fújta az öszszes törvényt, melyeket a világszellemmel, az erdővel szemben az embernek be kell tartania. Izgatott volt ugyan, de egyszersmind nyugodt és boldog. Persze a társai is kitettek magukért. Ennyiszer még egyetlen apát sem gáncsoltak el! Már vagy századszor tápászkodott fel a földről… Visszhangzott az erdő a nevetéstől. A szeretetből a fiúnak is kijutott. Pillanatonként fogták körül, csipkedték, csiklandozták, ahol érték. A gyerek szinte reszketett az örömtől, a melle jól láthatóan duzzadt a büszkeségtől. Persze tisztában volt azzal, hogy a nagy−nagy megbecsülés inkább az apának szól, azonban ez egy cseppet sem bántotta.
A fiú első feladatául a Gimma madár színes tollainak felkutatását kapta, melyekből majd rikító pántot készít a feje köré, elősegítve ezzel az eggyé válást a szent szárnyassal, és rajta keresztül az erdővel. A törzs ősidőktől fogva szövetségben állt a madárral. A megállapodás egyetlen kikötést tartalmazott: az átlényegülést, a beavatást biztosító tollai fejében őt magát soha semmilyen körülmények közt nem bánthatják. Ha ezt figyelmen kívül hagyják, a világszellem haragja sújt le rájuk. Soha többé nem lelnek tollakra…
De ez a veszély nem fenyegette őket. Egyszerűen nem voltak eszközeik a madarak megöléséhez. Eszükbe sem jutott ilyesmit kiötölni. Gyakorlatilag nem is ismerték az ölés fogalmát. Nem vettek el a világszellemtől semmit, csupán elfogadták, amit életük fenntartásához önmagából nekik áldozott. Mert a világszellem valamennyi testtel bíró tudatrészét egyformán szerette.
Az erdő mélyén tábort vertek. Ne értsünk ezalatt kopácsolást, favágást! Egyszerűen csak letelepedtek a fák alá. Élő fához csupán nagy ritkán nyúltak. Még az ösvényekre hajló ágakra is vigyáztak. A valódi erdőt szerették, nem azt, amilyenné ők tették volna.
– Menj! Keress tollakat! Ha érett vagy, az erdő segít neked! – mondta a fiúnak, miközben atyaian megölelte. Addig nézett utána, míg karcsú alakja el nem tűnt az erdő távoli homályában.
Vártak. A gyereket egy cseppet sem féltették, nem fenyegette őt veszély, a világszellem a barátjuk volt. Ha éretlennek találtatik, majd később próbálkozik újra. De Csire nem aggódott, a kudarc lehetőségét kizártnak tartotta. Ismerte a fiát.
És ekkor robbant bele a világ andalító csendjébe az az iszonytató dörrenés. Rémülten meredtek egymásra, kérdések özöne cikázott át az agyukon. Mi történt? Felbőszült az erdő? A világszellem dühös gondolata csapott valamelyik fába? Csak nem a gyereket érte valami baj?
Lélekszakadva rohantak a hang irányába, egy fa alatt megtorpantak. Földbe gyökerezett lábbal néztek maguk elé. A fiú, a szeretett, a végtelen gyengédséggel nevelgetett fiú, ott hevert a talajon mozdulatlanul, mint a korhadt faág, melyet elhagyott az életerő. Homlokán furcsa lyuk tátongott, a világszellem teste a vérét itta. Mellette a Gimma madár piros tollai díszelegtek. Sikerrel járt… Két ijesztő lény hajolt fölé, egyikük kezében csillogó tárgy füstölgött. Csire érezte, az a valami okozta fia testének pusztulását. Az idegenek rémületesek voltak. Fehérek, akár a sziklák, és a hajuk…
Testüket ismeretlen anyaggal különítették el a világszellemtől. Hogy lehet így létezni? És kik ezek egyáltalán? Emberek? Úgy néznek ki… A világszellem küldte őket? Nem valószínű, hiszen azzal
az anyaggal elzárják magukat tőle! Csire iszonyúan szenvedett. A szíve majd megszakadt a gyásztól. Életében először zavarban volt, nem tudta, mitévő legyen. A fia elköltözött, elköltöztették. Hogy tehettek ilyet? Milyen jogon változtatták meg egy lélek jövőjét? És miért pusztították el a testet, melyen keresztül a lelket simogatni, pátyolgatni lehet? Kit öleljen ezentúl, és ki öleli őt?
Csirén eluralkodott az aggodalom. Félteni kezdte társait. Ő, a fő cselekvő, felelősséggel tartozik értük. Az a tárgy maga a halál. Márpedig több halált ne osszon! Ne osszanak az urai… El kell nyernie jóakaratukat! Tisztelegnie kell előttük!
És a fő cselekvő, a gyászba csaknem belepusztuló apa, buzgó viháncolásba fogott. Nem aprózta el a dolgot, nyomban a legnagyobb áldozatot hozta. Megragadta nemiszervét, és az idegenekre vigyorgott. Látta a társai arcán, mennyire meghatódtak. A szent szerv viccnek áldozása a legmagasztosabb cselekedet. A feltétel nélküli tisztelet jele, a teljes önfeláldozás, az emberi méltóság feladása a megbecsülés bizonyítása érdekében. Habozás nélkül bohóckodni kezdett valamennyi társa. Kinyilvánították együttérzésüket, részt vállaltak a sorsából. Ugrándoztak, hemperegtek, visongtak. Sajnos eredménytelenül… A két szörnyűséges lény komoly maradt. Nem értik a viccet? Vagy dühösek? A fő cselekvő abbahagyta a mókázást. Azon nyomban csend lett. Hogyan tovább? Hol születtek ezek? Ki tanította őket tiszteletre? Miféle törzsben nevelkedtek? Az engesztelő szertartást is meg kéne már tartani, ez kijár minden eltávozottnak. Erről az idegeneknek is tudniuk kell… A világszellemhez visszatérő leghőbb vágya, hogy hátrahagyott húsát még frissen vegyék magukhoz szerettei. Hogy ízletes, kellemes lakomaként maradjon meg az emlékeikben. Fusson össze a nyál a szájukban, ha hajdani társukra gondolnak.
Csire újabb lépésre szánta el magát. A dörgő tárgyat szorongató lény elé állt, és óvatosan csiklandozni kezdte. Keze egyre lejjebb és lejjebb kúszott az idegen testén. És ekkor… Igen, semmi kétség! Nem csalt a látása! A lény szája mosolyra húzódott! Már mosolygott a társa is! Több se kellett az erdő fiainak! Minden eddiginél fergetegesebb vidámságban törtek ki. Kacagtak az anyaggal bevontak is.
– Sikerült! Sikerült! – kiáltotta boldogan Csire. A lények a barátaik lettek!
Eltartott néhány percig, mire az erdő elűzött csendje visszafoglalta trónját. A fő cselekvő izgatottan tette fel a kérdést: Magunkhoz vehetjük a fiamat?
Az idegenek nem hamarkodták el a választ. Újra fel kellett nekik tenni a kérdést. Erre aztán végre bólogatni kezdtek. Ujjé! Munkára fel! Mindenki tudta a dolgát. Nem volt egy felesleges mozdulatuk sem. Gallyakat gyűjtöttek, tüzet gyújtottak, nyársakat kerestek, majd szakszerűen, az ősi törvények szerint feldarabolták ifjú barátjuk testét. Az ízesítés is előírás szerint zajlott. Egyetlen eltávozót sem bánthattak meg azzal, hogy kevésbé vagy jobban ízesítik a húsukat, mint másokét. Mindenkinek egyformán ízes lakoma dukált.
Lassan sütötték a gyereket, hogy meg ne égjen.
És ekkor az erdő csendje ismét odahagyta trónját. A pusztító szerszám dörrent újra! Most vajon kit küldött át a villágszellemhez?
Csire óvatosan felemelte fejét a földről. A barátai mind hason feküdtek, de egyik sem látszott élettelennek. Mi lelte az idegeneket? Miért állnak fölöttük vérben forgó szemmel? Az a bajuk, hogy
nem hívták meg őket a lakomára? De hiszen egy aprócska gyerek is tudja, hogy az eltávozottal csak azok egyesülhetnek, akik ismerték és szerették őt! Velük kell eggyé válnia.
Az ezután következő szörnyűséges pillanatokat, míg él, nem felejti. A lények azt kívánták tőlük, hogy temessék a földbe a szeretett gyermek testrészeit! A földbe! Hogy a lenti világ parányi népének martalékává, étkévé váljanak, és hogy az esti tűznél soha senkinek ne futhasson össze a nyál a szájában az emlékezéstől… Elviselhetetlen fájdalom! Ráadásul neki is temetnie kellett a gödröt… Szégyellte magát. Szégyellte, mert a világszellemhez szerette volna küldeni az idegeneket. A testüket akarta látni, amint lassan megeszi az erdő, vagy mint a gyermeke porhüvelyét, földdé teszi az apró nép. Mert ugye, ki is enne ezekből? Ki csapna lakomát a húsukból? Ki szereti őket? Csakhogy a bökkenő az volt, hogy valójában elképzelni sem tudta, miként kell egy embert megölni… Meg aztán a társait sem akarta veszélybe sodorni egy meggondolatlan tettel. És azok pontosan tudták, mit érez. Nagy−nagy megbecsülés áradt felé.
Ha azt gondolta, a világszellem a temetéssel végre beszüntette népére mért csapásait, tévedett. Lassan ugyanis rá kellett döbbennie, hogy a két szörnyeteg velük óhajt tartani… Leírhatatlan rémület költözött a szívébe. Ezeket vigye a Nevetés völgyébe? Tehetne mást? A nénék megtapasztalták a világ valamennyi dolgát, kapcsolatban állnak a világszellemmel, ők majd megmondják, mi a teendő. Ettől megnyugodott kissé…
Udvariasan viháncoltak egy sort, megszabadították az erdőt a tűztől, majd nyomukban a pusztítókkal elindultak a Nevetés völgye felé…