Ez a mesekönyv a szerbiai Újvidéken jelent meg 2012 végén, a Fórum Könyvkiadó – Magyar Szó Kft. gondozásában. A Jó Pajtás mesepályázatára beérkezett pályaművek legjobbjait tartalmazza. Százegy mese közül válogatta ki a zsűri a kötetet alkotó meséket, melyeket Bence Erika és Sági Varga Kinga tett szerkesztőként nyomtatásra késszé, rendezetté. A műveket írók, témák vagy éppen stílusjegyek álapján csoportosították alcímek alá, hogy áttekinthető rendbe rakják a megkötések nélkül megírt történeteket. A sokféle tematikát jól jelzi a kötet címe, amely úgy lett megválasztva, hogy minden mesére érvényes legyen. Említésre méltóak Dodony Anikó kedves illusztrációi is.
Hogy miért raktam fel a honlapomra egy szerbiai kötetet. Hát azért, mert az én mesém is bekerült a könyvbe! Címe: Az aranyhal. Remélem, a kiadó nem veszi zokon, hogy felraktam a honlapomra. Szerbia messze van, és én szeretném, ha az én kedves csallóközi gyerekeim is elolvashatnák a mesémet. Meg mindenki, akit érdekel. És akinek módjában áll, olvassa el a többi színvonalas alkotást is!
A nap ragyogó korongja már csaknem végigcammogott megszokott útján, tálán egy rövid órácska volt hátra a csókig, melyet a horizont zöldellő üstökű fáinak tartogatott. Pályája magasztos fináléját sziporkázó színkavalkáddal ünnepelte, mert úgy hitte, az élet ura nem bocsáthat sötétséget a világra szeretett teremtményei elbűvölése nélkül. Maradjon tátva a szájuk, kerekedjen el a szemük, apadjon el a dühük és akadjon torkukon a szó a szívmelengető szépségtől. Bámulják elhűlve a festői harmóniát, az arany, a vörös, a narancs, a kék és zöld szokatlan átmeneteit, egységét. Egy pillanatra érezzék: minden úgy van jól, ahogy van, és érdemes élni. Mert a világ csodálatos! Csak rá kell nézni…
Petrencs nyolc év körüli kisfiú volt. Ott guggolt a tó kavicsos partján, és nagyon igyekezett csalit tenni a horogra.
–Hű, de utálom ezt! El sem tudod képzelni, mennyire érzem ennek a gilisztának a vonaglását! Bőrének pukkanását… – panaszolta a mellette üldögélő szőke kislánynak, aki talán egy évvel lehetett idősebb nála.
A lányka feddő hangon csilingelte:
–Hát nem azt mondtad, hogy mindent meg akarsz tanulni? Hogy mire vége a szünidőnek, úgy szeretnél bánni a bottal, mint a látók? Mindjárt vége a napnak, és ma sem fogtad ki az aranyhalat! Vagy már nem is hiszel benne?
A kisfiú szája lebiggyedt.
–Hiszek, hiszek… De nem csak azért mondod, hogy erőt adj ehhez a gusztustalansághoz? Talán nincs is aranyhal…
–Már hogyne lenne!
A kislány hangjába hit és lelkesedés vegyült. Egy pillanatra sem esett ki a szerepéből. Már akkor elhatározta, hogy pártfogásába veszi a fiút, amikor először felfigyelt rá. Ott ült a nagymamája árnyékos tölgyfája alatt az udvarban. Gyámoltalanul, elesetten. Ő belesett a kapu fölött, és azonnal döntött. Leviszi Petrencset a tóhoz, hogy mindkettőjüknek legyen egy kis öröme a nyáron. Piri, mert így hívták, szeretett jót tenni az emberekkel. Imádta, ha szeretik.
Persze eléggé bonyolult ügymenet örömet szerezni a tóparton levéssel annak, aki nem lát. Főként, ha sose látott. Rövid, csapongó töprengés után elhatározta, horgászni tanítja a fiút. A cél szentesíti az eszközt alapon nyomban be is mesélte Petrencsnek, hogy a tóban él egy aprócska aranyhal, amely teljesíti az őt kifogó kívánságát. A visszadobásért. Addig esküdözött égre-földre, gátlástalanul, amíg a hitetlenkedő fiú hinni nem kezdett a gyerekes történetben. A hazugság alaposan megkínozta a lelkét. Ám azt gondolta, miután Petrencs nagy ho-ho-horgásszá válik, mindketten jót nevetnek a kieszelt doppingon.
A fiú végre befejezte a kukactrancsírozást. A szegény pára egyik vége ugyan lelógott a horogról, de Piri nem akadt fenn ilyen apróságon.
–Nagyszerű! – örvendezett. – Dobd be gyorsan, mert mindjárt lemegy a nap!
Petrencs szép ívű lendítése nagy-nagy büszkeséggel töltötte el. Vártak. Az úszót figyelték. A kislány szemmel, a fiú a zsineg szorongatásával.
–Meséld el nekem a naplementét! Azt mondják, csodálatos… – suttogta a fiú.
Piri becsukta a szemét. Úgy érezte, jobban le tudja írni a csodát, ha ő sem látja a világot.
–Olyan, mint a zene. Amikor sok-sok hangszer játszik egyszerre. Hangosan és szépen. Úgy, hogy sírni volna kedvünk… – A kislány szeme hirtelen bepárásodott. Elszégyellte magát.
–Elképzeltem. Gyönyörű lehet… – mosolygott áhítatosan a fiú. A következő pillanatban villámgyors mozdulattal csapta hátra a bot végét, Piri alig úszta meg a fejbe kólintást. – Megvan az aranyhal! Elkaptam! – kiabálta, miközben vadul tekerte az orsót. – Nem valami nagy, de éppen ez a jó!
Ellenállhatatlan hévvel küzdött. A keszegnek esélye sem volt a menekülésre. Hamarosan ott kalimpált a levegőben, meg-megcsillanva a fényben. A fiú nem kért segítséget. Kis kezével addig kereste a zsákmányt, amíg meg nem ragadta. Szorosan fogta a csúszós pikkelyeket.
–Ő az? – kérdezte szívdobogva.
Piri lesütötte a szemét és elpirult. Valamit mondania kellett.
–Naná, hogy ő… Várj, kiveszem a szájából a horgot! Így ni! Erősen fogod? A kívánságodat nem hallhatja más! Összpontosíts rá erősen, aztán dobd vissza a halat a tóba… – Mire mindezt elhadarta, elfúlt a hangja.
Petrencs szótlanul szorongatta az aranyhalat. Talán egy percig is. Majd nagy ívű dobással hazaengedte a világába. Ezután elégedett arccal visszaült a kavicsra, és várt.
Piri kis szíve megszakadni készült. Odatelepedett a fiú mellé, megfogta haltól sikamlós kezét, és egy cuppanós puszit nyomott az arcára. Még át is karolta. Most bevall mindent!
Petrencs arcát mennyei ragyogás árasztotta el. Szinte fülig ért a szája.
–Nem hazudtál… Ez valóban aranyhal volt… Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan teljesíti a kívánságomat… – mondta nagyot sóhajtva.
Piri nem szólt semmit. Csak lehunyta a szemét. Együtt hallgatták a naplementét.