Cirkusz. Ámuló, vigyorgó, reszkető, tapsoló tömeg. Cikázó fénysugarak, idegtépő dobpergés. A porondon papagáj öltözékű bohócok locsolnak egymásra vizet kannaszám, bűvész vág ketté dús keblű, kacér hölgyikét, fürge kezek repítenek csillogó buzogányokat, csodálatos paripák lejtenek könnyű valcert, csimpánzok kerekeznek, késdobáló tőrei vágnak süvítve utat a levegőben, kötéltáncos egyensúlyozik vékonyka munkaeszközén, majd következik az est fénypontja, az izgalmak izgalma, a várva várt oroszlánszelídítő állataival.
Kezdődik a produkció! Égő karikán ugranak át a hatalmas állatok – fittyet hányva ősi ösztönüknek -, majd békésen tűrik, hogy a szelídítő ágynak használja testüket. De ez még mind semmi! Most jön csak az igazi csoda! A szelídítő az egyik oroszlánhoz lép, és szétfeszíti az egykedvű fenevad pofáját. Elakadnak a lélegzetek, feszült csend telepszik a széksorokra. Szinte áll az idő. Ujjak mozdulnak, toporzékolnak, jelre várnak, tenyér vágyik tenyér után, a jellegzetes csattanó hangot szívnák már magukba a dobhártyák, hallójáratok. Most! A bátor ember feje eltűnik a fenevad irdatlan nagy szájában!
S ekkor a legelső sorban felkiált egy tízéves forma kislány: Neee!
Megdöbbentő ropogás, vér. Az oroszlán jobbra-balra rángatja az imént még mosolygó arcú emberi fejet, s amikor az végre leválik a földre hanyatló törzsről, igazít rajta egyet, és széles fejrándítással nekivágja a rácsnak. Kitör a pánik. A közönség iszonyattól félholtan menekül a kijáratok felé. Mindent eláraszt a borzadály hangja: a sikoltozás…
A fiatal nyomozó fel-alá sétál a cirkusz egyik öltözőhelyiségében. Magas, széles vállú, fekete hajú, megnyerő arcú. Testén sportos, barna öltöny feszül. A sarokban tízéves forma szőke kislány gubbaszt egy fotelben. Pillanatonként törölgeti kék szeméből a könnyeket, fújja pisze orrát. A férfi hirtelen megáll, mustrálgatja a lánykát. Épp annyi idős lehet, mint az én Margitkám, gondolja, aztán a gyerekhez lép és vigasztalóan megsimogatja lágy hajú buksiját.
– Na, összeszedted magad? – érdeklődik barátságosan.
– Igen… - szipogja a gyerek.
– Hogy hívnak?
– Katinak…
– Szép neved van! – A férfi mélyet sóhajt. Vajon miként fogjon a dologhoz? Hogy térjen a tárgyra? Éppen elég baja van szegény kislánynak… Leharapott fejű apák gyerekeinek kikérdezését nem tanították a főiskolán… – Szeretted apukádat? – kérdi végül zavart óvatossággal a hangjában.
– Nagyon – mondja Kati. Nézésén látszik, sérti a kérdés. – Mindig jó volt hozzánk!
– Hozzánk?
– Anyuhoz és hozzám. Ha messziről jött haza, hozott nekünk ajándékokat. Csokit, játékot és mindenféle állatkát. Az anyunak meg szép ruhákat. Ilyenkor együtt ebédeltünk, elvitt minket kirándulni, moziba, cukrászdába… Annyi krémest ettem, hogy na! Meg fagyit! A banános a kedvencem. Meg a jégkrém! Az, amelyiken vastagon van a csoki és a belseje vaníliás! - hadarja a kislány büszkén, dicsekvő hangon.
A nyomozó a gyerek arcát fürkészi.
– Azt én is szeretem. És milyen volt az apukád, ha nem messziről jött haza? Ha sokáig otthon volt?
A gyerek töpreng, visszamereng a múltba. Majd határozottan kijelenti:
– Akkor is megvoltunk együtt! Játszott velem, segített a tanulásban, és esténként hancúroztunk az ágyban, mielőtt mesét mesélt!
– Ez igen! Ez már valami! – vigyorodik el a rendőr. – Én is ilyen apukát szerettem volna mindig! – Vár egy szusszanásnyit, mert tudja, elérkeztek a kellemetlen, sebtépő kérdésekhez. – Megmagyaráznád, miért kiáltottál fel az előadás alatt?
Kati szeme sarkából újfent sós patakocska buggyan elő, mely fürgén lecsorog pici piros szájáig, ahol a virágos zsebkendő felszárítja.
– Rosszat álmodtam az éjszaka…
A férfi szemében érdeklődés csillan.
– Mit?
– Hát azt, hogy apu beletette Kleus szájába a fejét, és… – A kislány láthatóan megborzong. A nyomozó kérlelhetetlen.
– Megálmodtad a tragédiát…
– Igen… - nyögi Kati. – És amikor ott ültem a nézőtéren…
– Eszedbe jutott az álmod, és megijedtél!
– Figyelmeztetnem kellett aput! – helyesel hevesen a gyerek.
– Ezért kiáltottad azt, hogy: Neee!
– Ühm… – motyogja Kati lehorgasztott fejjel, magába roskadtan. Látványától egy hidegvérű zsoldos is elérzékenyült volna.
Minden világos! – derül fel a rendőr. – A gyerek éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit akart… Feltesz neki még egy utolsó kérdést, aztán békén hagyja szegénykét!
– Vad oroszlán volt a Kleus?
A kislány gyásza dacára majdnem felnevet.
– A Kleus!? Dehogyis volt vad! Hisz nem régen még az udvarunkon játszottam vele! Egy légynek se tudott volna ártani! Biztosan a kiáltásomtól ijedt meg…
– Rendben, befejeztük. Elmehetsz. – Mielőtt becsukódna az ajtó, a férfi még Kati után szól: – Fel a fejjel, ne búslakodj! Te csak jót akartál! Küldd be anyádat!
A kislány hálásan köszön és megy. A nyomozó azon morfondírozik, miként pattanhattak elő az agyából ezek az ostoba, át nem gondolt szavak… Egy gyerek, akinek szétmarcangolta egy vadállat az édesapját, ne búslakodjon, mert ő csak jót akart…
Jó alakú, szőke nő lép a helyiségbe. Látszik, hosszú hajának színe a természet ajándéka. Inkább szép, mint csinos, ám szépsége ellenére intelligensek, műveltek a vonásai. Rövid, fekete szoknyát és fehér, testhezálló blúzt visel. Mozdulataiból kitűnik, tisztában van előnyös külsejével. Kölcsönös bemutatkozás után a férfi hellyel kínálja. Az özvegy lehuppan a fotelbe, keresztbe teszi a lábát, és könnyedén cigarettára gyújt. Miután a nyomozó úgy érzi, hogy minden szögből, szempontból kiélvezte az üdítően hímvadító látványt, halk, megnyugtató hangon közli:
– Beszélgetésem a lányával és önnel csupán formaság, igyekszem minél hamarabb lezárni ezt a nyilvánvaló ügyet. Nincs szándékomban tovább kínozni önöket…
Az asszony mélyen leszívja hosszú cigarettája füstjét, majd igézően kék szemét a még mindig káprázatban leledző fiatalemberre veti.
– Kérdezzen bármit, nem leszek rosszul! Ugyanis, kedves uram, már jó ideje gyűlöltem azt a vadállatot… Bevallom, boldog vagyok, hogy végre eltűnt az életünkből! Évek óta erre a felemelő pillanatra vártam…
A férfi maga elé mered, fejében összekavarodik minden. Alig bírja elnyekeregni a következő kérdést:
– Hogy mondta?
– Önmagán, az átkozott, mindig éhes macskáin és az alkoholon kívül nem szeretett ő senkit és semmit! Minket is idomítandó állatoknak hitt a nyomorult! Örültünk, ha turnézott valahol, mert akkor mi is élhettünk egy keveset! Nem kellett a kívánságait lesnünk, nem kellett ügyelnünk minden egyes lépésünkre!
– Mit csinált a férje, ha nem úgy viselkedtek, ahogy ő szerette volna? – A nyomozó felhúzott szemöldökkel várja a választ.
– Verekedett… Az ostorával…
– A gyereket is megverte?
A nő arcáról hirtelen elpárolog a könnyed szenvtelenség. Nála is eltörik a mécses. Pontosan úgy sír, mint a lánya. Csupán a zsebkendő hiányzik a kezéből…
– Őt is… Legutóbb akkor, amikor egy este részegen maga alá kényszerített… És utána feküdtünk az ágyban… – Hisztérikusan beleszív az ide-oda táncoló cigarettába. – Úgy kellett feküdnöm, hogy csodás kannak higgye magát a szerencsétlen… Hogy a paraszt haverjainak elmondhassa, mekkorát alakított! Mert tőle aztán az asszony mindig megkapja, ami jár neki! Most persze ő kapta meg a magáét! Köszönöm, istenem…
– Lépjünk tovább!
– És akkor bejött a szobába Kati, és közénk akart bújni…
– És?
– Az az állat megverte, majd a szobájába vitte és rázárta az ajtót! Nem szólhattam semmit, mert engem is eltángált volna… Halálfélelmem volt… – A nő már zokog. – Ilyen dolgok, szinte mindennaposak voltak…
A férfi megsajnálja a nőt. Nem szól egy ideig, hadd keseregje ki magát szegény, meggyötört teremtés. Csupán később kérdi meg szomorúan:
– Miért nem vált el a férjétől? A mai világban az ilyesmi már könnyen megy. Fel is jelenthette volna…
Az asszony lemondóan legyint.
– Hol él maga? Soha nem hagyott volna békét nekünk. Addig hajszolt, üldözött volna bennünket, amíg élünk. Kedves barátomnak és jóakarómnak, a halálnak kellett elválasztania tőlünk, hogy végleg megnyugodhassunk!
– Tudja, hogy mindannak, amit most elmondott, a kislánya merőben az ellenkezőjét állította?
A szép arc megdermed.
– Ezt komolyan mondja? Ó, árva kicsikém, még most is védi azt a szörnyeteget… Tisztára szeretné mosni… Olyanná próbálja változtatni, amilyenné életében nem tehette…
A nyomozó egyetértően bólint.
– Én is így képzeltem valahogy. Még egy kérdés és befejeztük: Milyen vérmérsékletű volt Kleus? Megvolt a kockázata annak, hogy egyszer gondol egyet, és összezárja álkapcsait?
E kérdés az anyából ugyanolyan reakciót vált ki, mint a lányából:
– Mit nem gondol! Az az állat szelídebb volt egy macskánál! Egyszer, mikor beteg volt, hetekig velem és Katival élt egy házban, egy udvarban, akár egy házicica! Persze, azért az oroszlán mindig oroszlán marad… Ezért olyan nagy produkció az idomításuk…
A férfi elégedetten összecsapja és összedörzsöli két tenyerét.
– Meg is lennénk! A férje szerencsétlenség áldozata lett. Kati ölt, de nem szándékosan! Szeretetből, féltésből…
– Igen… – suttogja a nő boldogságtól ragyogó szemmel.
Az emeletes családi ház konyhájában egymással szemben ül anya és lánya. Hallgatnak, nézik egymást. Nagy sokára az anya töri meg a nyomasztó csendet.
– Miért hazudtál a rendőr bácsinak?
– Mert nem akartam, hogy megtudja, milyen volt apu…
– Úgyis tudta már mindenki…
A gyerek másodpercekig magába burkolózva néz maga elé.
– Szegény Kleust sajnálom… - mondja utóbb. – Többé nem labdázhatunk együtt…
Az özvegy révedezve keres vigasztaló szavakat, azonban váratlanul múltból feltörő képek akadályozzák ajkát elhagyni a hangokat:
„Megtermett oroszlán szökdécsel az udvar harmatos füvén. Nem messze tőle apró, tízéves forma kislány kacag, kezében pöttyös labda. Lendül az üde karocska, száll a gömbölyű játék. Vidám gyerekhangot repít a szél: Ne, Kleus, ne! Nesze! Neee! És Kleus örömittasan suhan a labda felé. Félelmetes agyarai élesen csattannak, amikor levegőben úszva pofájába kapja az emberi fej nagyságú játékot. Aztán igazít rajta egyet, s széles fejrándítással a tapsoló-viháncoló kislány felé lódítja. És újból felhangzik a kiáltás: Kapd el, Kleus, ne! Neee! S ez ismétlődik százszor, ezerszer…”