Szerelmes lovag /részlet/
Az Éjfekete nyúlóserdő talpalatnyi tisztásán pislákoló tábortűz égett. A haldokló lángocska csupán a mellette gubbasztó Szivárvány lovagot világította meg. Sokat tűrt hősünk kicsit magányosnak érezte magát az ijesztő félhomályban. Miért is nem maradt otthon, Kibír-lak melegében, egy tányér puha zsíros kenyér mellett? Miért kellett hebehurgya módon, az első segélykérő szóra újfent belerohanni a nagyvilágba? Sóhajtozott, sajnálta magát, megnyugodott. A manón és törpén kívül úgyse várja senki… Nincs kedves, aki csókkal üdvözölné, nyakába ugorna, ha hazaérkezik. Mozdulj már biztosan képen nyalná örömében, de ő meg általában a feneke alatt van. Nem várja otthon. Jelenleg kint bóklászik az erdő szélén, mert a nagy-nagy sűrűségben szétkaszabolnák az ágak. Ő meg azt sem tudja, merre van az erdő széle. Vagy a közepe… Vagy bármije… Bánatában nekiállt falatozni.
Hirtelen egy ősz szakállú, töpörödött öregapó toppant elé. Hosszú, fehér ingben és térdig érő fekete gatyában „divatozott”, lábbeli nem volt rajta. A lovag szíve kissé megbokrosodott a váratlan jelenéstől.
– Öregapám, miért ijesztgeted az ártatlan falatozót? Hogy számolsz el a lelkiismereteddel, ha megfulladok ettől a száraz kenyérmaradéktól? – hadarta egy szuszra.
Az apó elvigyorodott.
– Bocsánat, fiatalúr, úgy elgondolkodtam menet közben, hogy majdnem a tüzedbe léptem! Leülhetek megpihenni?
A lovag lágy szíve azonnal előtérbe furakodott.
– Megtisztelsz, ha elfogadod a társaságomat! Hanem arra kíváncsi volnék, miért kószálsz éjnek idején eme rossz hírű erdőben? Kisemmiztek a gyerekeid? Vagy kupán vágott a kocsirúd?
– Szépeket feltételezel rólam! De megbocsátok, mert ifjú vagy még. Kékhold faluba tartok a rokonokhoz – mondta az öreg, miután lehuppant a lovag mellé. – Születésnapja lesz az anyósomnak…
Szivárványnak majdnem torkán akadt a falat.
– Az anyósodnak? Hosszú életű család vagytok, az egyszer biztos… Szóval, Kékhold faluba tartasz… Ez azt jelenti, hogy ismered ezt a fránya erdőt? Mert én úgy eltévedtem ebben a rengetegben, hogy azt se tudom, merre van felfele.
– Már hogy ne ismerném! Ezerszer vágtam át rajta. Velem jössz?
– Nem tehetem… – dünnyögte a lovag savanyú képpel. – Ó, bocsánat, meg se kínáltalak! Ez az utolsó szelet kenyerem, és az utolsó kulacs vizem, de szívesen megosztom veled. Tessék, egyél-igyál! Hamarosan úgyis elérem a célom, ha segítesz.
Az emberke megköszönte az adományokat, és falatozni kezdett. Miután lenyelte az utolsó kenyérdarabot, és ivott rá a poshadt vízből, megkérdezte:
– És te mit keresel ebben a zord sötétségben? Fiatal vagy még, talán inkább az anyukád szoknyája mellett volna a helyed…
Szivárvány kissé megsértődött.
– A látszat csal. Átéltem én már egy s mást… Biztosan hallottál rólam! Színország legismertebb lovagja vagyok, szövel kezdődik a nevem!
– Szövel? – töprengett a vénember. – Aha! Te vagy a Szende lovag!
– Nono! – A lovag a Nyomatékra tette a kezét, de nyomban meg is gondolta magát. – Hát jó, kapsz még egy esélyt!
– Szundi lovag?
– Ugye, csak viccelsz?! Mentségedre legyen mondva, hogy az erdőben nem járok páncélban. Nem csillogok, akár a szi-vár-vány! – csattant fel hősünk méltatlankodva.
Az öreg sűrűn vakargatta a feje búbját.
– Nem megy… Segíts!
– Szivárvány lovag vagyok, ember!
Az emberke felderült, mint akinek leesett végre a tantusz, majd hirtelen elkomorodott.
– Sose hallottam ezt a nevet…
– Megáll az ész! Hogy mi a fészkes fenének törtem magam eddig? Kardoztam, feltörte a nyereg a fenekemet, hegyet másztam, békává változtattak, te meg azt se tudod, ki vagyok…
– Egyet se búsulj, fiatalember! Fő, hogy te tudod, ki vagy! A legfontosabb, hogy magunkkal tisztában legyünk… – bölcselkedett Szivárvány vendége. – De még nem mondtad, mit keresel itt. Komoly gondod lehet, ha bemerészkedtél az erdőbe egyedül. Mozdulj márt hol hagytad?
A lovag nagyra tátotta a száját. Majd elvigyorodott.
– Hehe! Jól kitoltál velem! Mégis ismersz!
– Ki ne ismerné a becsületes szívű, tiszta fehérség után vágyó Szivárvány lovagot! – nevetett az öreg huncutul. – De mondd el végre, mi hozott ide?!