Tintakék manó szerette a csendes, meleg nyári estéket. Ilyenkor kellemes, bódult hangulatba zuhant, érezte, ahogy bizsereg a bőre és andalító dallamok csendülnek a szívében. Keblére tudta volna ölelni az egész világot, bár halvány dunsztja sem volt róla, miért eme nagy-nagy ellágyulás. Talán forró manószerelmek emlékei pengették meg lelkének húrjait? Pöttöm manólányok csillagválasztó szemvillanásai hívták a távoli múltból? Lehet. De térjünk a lényegre.
Manócska a fenti hangulatban üldögélt Hajnalpír házikójának alvószobájában, s éppen az elmaradhatatlan, elalvás előtti mesét készült elregélni a fiúnak. Mikor látta, hogy neveltje végre a durmoláshoz elengedhetetlen vízszintes helyzetbe kényszerítette magát – sose akart aludni menni – , lágy hangon mesélni kezdett:
A hajnali nap fátyolos tekintettel pásztázta végig a rétet. Fényesedő sugaraival símogatott, becézgetett élőt, élettelent. Felmelegítette a zöld gyíkocska napfürdőzésre használt kövét, új életerőt lehelt méhecskébe, dongóba, pillangóba. A virágoknak meg visszaadta az éjszaka által elrabolt színeit.
Ottó, az üregi nyúl, korán ébredt. Alig aludt valamicskét. Ugyanis e napon volt várható, hogy vendégségbe érkezik hozzá Gerzson, a házinyúl. Hogy miként járkál csak úgy ide-oda egy házinyúl, azt Gerzson ügyesen titkolta… Üregi barátunk egyre izgatottabban toporgott üregének bejárata előtt, s egyvégtében a tájat fürkészte. Igencsak egyedül érezte magát az utóbbi időben…
Na végre! Az egyik csapáson, kezében hatalmas bőröndel, Ottó közeledett a kimerültségtől zihálva. A két nyúl könnyezve borult egymás nyakába.
Nyomban asztalhoz is ültek. Rágcsáltak, kortyolgattak, beszélgettek. Gerzson a faluról mesélt, a kényelmes háztáji életről, ahol kétlábú, balga, önkéntes szolgák hordják a jobbnál jobb falatokat a nyulak elé. Ottó a mezőt dicsőítette. A vendég nem tagadta, a mezőnek is vannak bizonyos előnyei, de – tette hozzá önelégülten mosolyogva – azért a falu, az mégiscsak falu. Az üregi nyúl váltig állította: a legeslegnagyobb ostobaság ilyesmit mondani.
A végén persze jól összezördültek. Csak úgy csattogtak csapásaik az asztal lapján! Később már azon vitatkoztak, melyikük az okosabb, ügyesebb, életrevalóbb.
– Te dagadt lajhár! – ordította Ottó.
– Mit mondtál?! Húsz métert verek rád százon! – kiáltotta Gerzson egy fütykössel hadonászva.
– Na, erre kíváncsi vagyok! – hahotázott hasát fogva Ottó. – Gyere csak ki az otthonom elé!
Kint megbeszélték, mi legyen a cél.
– Mit szólnál ahhoz a kiszáradt, öreg fához a rét túlsó végén? – ajánlotta a házigazda.
– Rendben! Rajta! – üvöltötte Gerzson, s már szaladt is, hátra se nézett.
Ottó nem mozdult. Csak állt, állt, és a kiszáradt fát kémlelte. Szeme a réti sast kereste, melynek időtlen idők óta az a fa volt a tanyája. Amikor megpillantotta, kaján vigyor jelent meg az arcán...
Az óriási madár hirtelen levegőbe emelkedett, szinte elfedte a napot. Majd testéhez szorította a szárnyait, s mint a nyíl, suhant a föld felé...
Ottó mérhetetlenül örült. – Győztem, győztem! - sikoltozta önfeledten. - Na ki az ügyesebb, ki az életrevalóbb?
Kacagott, ficánkolt, a földön fetrengett. Aztán hirtelen abbahagyta a nevetést. Reszketett, ijedten pislogott. Kuporgott a fűben és hallgatózott. A nyomasztó, magányt hozó csendet hallgatta...
Tintakék manó Hajnalpír felé lesett. Ismét átaludta a lényeget ez a gyerek... Hogy lesz ebből bölcs? – gondolta lemondóan. Óvatosan felállt, s megpróbált kisomfordálni a szobából. Azonban az ajtónál a fiú hangja állította meg.
– Mondd cask, manócska, te nyúlmániás vagy? Minden második meséd nyulakról szól... Fogjak egyet neked? Különben a tanmesédnek egyszerű a megoldása! Kenjünk mindent a sasra, s akkor az Ottónak megszűnik a fene nagy lelkiismeret-furdalása!
A manó Hajnalpír felé fordult.
– A lelkiismeret-furdalása igen... Ám a magánya soha... Többé nem jön hozzá vendég... – mondta, s csendesen betette maga mögött az ajtót.
A fiú a kezére támaszkodva nézett utána. Hosszú ideig rágódott a hallottakon. Végül aztán befordult a fal felé. A jótékony sötétség segített neki elrejteni előbuggyanó könnyeit. De eltűnt szüleit nem adhatta vissza...
Szivárványnak soha semmilyen gondja nem volt a békákkal. A Békazöld tó környékén, melynek partján Kibír-lak állt, megszámlálhatatlan mennyiségben brekegett eme szapora népség. Szerelmeskedtek, kutykuruttyoltak, ugrabugráltak, egyszóval háborítatlanul élték az életecskéjüket. Egy-egy derűs, nyári délutánon olykor még el is nézegette őket. De béka azért nem szeretett volna lenni... Csakhogy ember tervez, a kerr végez.
Hogy ki az a kerr? Egy töpörödött, jellemtelen manófajta, aki az őt bántó legparányibb észrevételt sem hajlandó elviselni, megbocsátani. Ő a legeslegsilányabb manó! Egy suttyó béka! Persze ezt nem kellett volna mondani neki... Ugyanis a kis pattantyúnak varázsereje van. Ki neked a suttyó béka?! – visította a csöppség, és nem várta meg a választ. Nyomban békává változtatta meggondolatlan hősünket. Pedig a dolog teljesen ártatlan beszélgetéssel kezdődött. A lovag csupán ennyit mondott: Kiforratlan lelkek kezébe nem való a varázserő hatalma! Sőt! Egyáltalán ne hatalmaskodjanak! Célozgatsz?! Célozgatsz?! – vonta össze dús szemöldökét a manó. – Lehetsz te nagylegény az emberek között! De velem ne merj ujjat húzni! Ekkor kapta fel a vizet a lovag, és szaladt ki a száján a lekicsinylő “suttyó béka”.
Kellemetlen egy helyzet. Szegény Mozdulj már hosszú órák óta várt rá a tóparton, elárvultan ténfergett fel-alá, nem tudta mitévő legyen. El nem bírta képzelni, hová tűnt a gazdi. Az meg aztán tényleg meg sem fordult a lóagyában, hogy az a zöldesszürke, olajzöld foltokkal tarkított, szemölcsös varangy, aki a patái körül koslat, éppen a keresett személy...
– A gazdi vagyok, lovacskám! – brekegte Szivárvány. A lovacska rá se hederített. Harci paripák nem foglalkoznak gusztustalan brekkentyűkkel. Hősünk minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult. De mit is várhatott szegény párától... Nem gondolkodásra teremtetett. Magának kell megoldania a helyzetet. Bemászott egy nagy, zöld levél alá, hogy nyugodtan törhesse a fejét a megoldáson. Békaaggyal persze ez nem ment valami könnyen... Állandóan rovarínyencségeken és csábító színezetű, búgó hangú békalányokon járt az esze. Hogy miért éppen a békák szerelmi időszakában rúgta össze a port a kerrel! Egy eladó békahajadon még meg is környékezte...
– Egyetlenem, szép szerelmem, boldogságba gyere velem! – dalolta szívhez szólóan. És el is érte a célját, merthogy Szivárvány békaszíve nyomban őrjítő dobogásba kezdett, izmai kellemesen bizseregtek. Lovag vagyok, lovag vagyok, kis Szivárvány békákat nem akarok! - kántálta egyvégtében, hogy uralkodni tudjon magán. A békák fajfenntartási ösztöne szerencsére kifejezetten elutasítja a lagymatag békalegényeket... A békahölgy, miután kétszer lebunkózta hősünket, dühösen odébbállt. Éppen idejében, ugyanis Szivárvány már alig bírta visszafogni felajzott békatestét.
Valami haszna azért volt a kellemetlen közjátéknak. A nagy ijedtség kicsiholta agyából a menekülés lehetséges módját. No meg az, hogy éppen az ötödik gusztustalan legyet falta be nagy-nagy élvezettel... Szörnyű... Remélte, eme lakomáról nem szerez tudomást a világ! Bocsika, kedves hősöm...
Lovagunk a kerr gonoszságára, rosszakaratára alapozta tervét. Tudta, a manók értik az állatok nyelvét, és azt is, hogy ellenfele a közelben tartózkodik. Víg békaképet vágott, és fel-alá mászott, pattogott a parton. Remélte, lerí róla a végtelen boldogság. Közben ezt rikoltozta: Jaj de jó, jaj de jó, békának lenni csuda jó! Imádnak a csajok, hősszerelmes vagyok! Nem akarok ember lenni, marakodni, veszekedni! Van itt sok jó falat, nem eszem több halat!
Az utóbbitól kissé rosszul lett ugyan, ám hamarosan elérte célját. A gonosz manó oly hirtelen termett előtte, mintha a földből nőtt volna ki. Apró, alattomos szeme Szivárványt vizslatta.
– Szóval neked tetszik a békalét!? – kérdezte ravaszul.
A lovagnak se kellett több.
– Tetszik bizony! Köszönöm, kedves manó, hogy megadtad nekem ezt a hatalamas boldogságot! Soha többé nem szeretnék ember lenni! Most már tudom, embernek lenni a legrosszabb dolog a világon! A legnagyobb ellenségemnek se kívánom! Köszönöm, még egyszer köszönöm! Viszlát! Megyek csajozni...
– Várj csak! Nem mész te sehova! – vigyorodott el a kerr. – Azt akarom, hogy szenvedj!
– Jaj, jaj! Csak nem akarsz ismét lovaggá változtatni?! Ne tedd, kérlek, ne tedd! – sírta a lovag rémülten.
A manó kárörvendően összedörzsölte a két tenyerét.
– Légy újra Szivárvány lovag, te pimasz! – kiáltotta örömittasan.
– Csak azt ne, csak azt ne! – tiltakozott ijedten Szivárvány, de már lovaggá is változott. – Miért tetted ezt velem? Értelmetlenné vált az életem... Most üljek fel megint erre a tohonya lóra? – Felült. – Most lovagoljak el a nagy semmibe? – Ellovagolt.
Ötpercnyi lovaglás után mert csak visszanézni. Találkozunk mi még, te alávaló! – mosolyodott el bosszúra éhesen. Majd hirtelen elkomorodott. Arra gondolt, mi lenne, ha a világ tudomására jutna, hogy legyeket evett... Brrr... Újfent bocsika, kedves lovag...