XX. Lex, az Etető mindenható ura, elégedetten dőlt hátra az Alázat termének mértani középpontjában álló trónján. Hosszú fekete hajjal és szakállal keretezett arca mérhetetlen uralkodói dölyföt sugárzott a világba, dülledt békaszeme ridegen meredt elő üregéből, a korlátok nélküli hatalom hideg cinizmusa dermesztette hátborzongatóvá tekintetét. Okkal örült. Éppen az imént nézte végig a IV. Szint idióta, rozzant véneinek porban csúszását. Hogy könyörögtek nyomorult életükért! Pipaszár lábuk versenyt citerázott a karjukkal, színtelen ajkuk selypítve esedezett kegyelemért. Elvigyorodott. A padlót borító vértócsák bódító látványa kellemesen megbizsergette a bőrét. Még hogy egyenlőség… Igazságos elosztás! Amíg ő, XX. Lex az Etető ura, efféle ostobaságokkal senki se foglalkozzon!
Üregvilág ősi ködbe vesző történelmében csupán elvétve ütötte fel a fejét lázadás. A tíz szint valamennyi lakója enni, inni és öltözködni akart. És eme elhanyagolhatatlan ösztönök kielégítési foka teljes mértékben az alattvalói hűségtől függött. Ebből adódóan a birodalom egyvégtében és született tehetséggel korgószimfóniát játszó népe odaadó buzgalommal juttatta hóhérkézre az elégedetlenkedőket. Mert ugye, ki az, akit hidegen hagy egy soron kívül kiutalt ebéd, vacsora vagy ruha?
XX. Lex Üregvilági mindenhatóságát tehát nem fenyegette komolyabb veszély. Hitte, hogy az Etető soha nem hagyja abba az étkek és az öltözékek elővarázsolását. Miért is tenné, hiszen időtlen idők óta gyermekei kedvében jár!
Azonban valami mégis nyugtalanította a nagyurat. Egy új vallás, vagy inkább eszme szellőcskéje járta át üregbirodalma fojtó levegőjű helyiségeit. Egyelőre nem tört hatalomra, csupán gyermeteg vágyakat emelt hitté. Olyan hitté, melynek nem ő volt az istene. És eme bárdolatlanságot nehezen viselte… Hova vezet ez a pimasz szentségtörés? A renitens gondolatok mindeddig felderítetlen személyazonosságú papjai meggyőződéssel hirdették, hogy létezik egy Felszín nevezetű világ, mely az ember igazi otthona. Egy varázslatos világ, ahol hihetetlen erejű fényözön melengeti a testet, hol óriási medencéket töltenek meg a vizek és a tekintet a végtelenbe vész. Ott nincs Etető, mindenki akkor eszik, amikor kedve tartja. Ostoba mítoszok! Miként juthat eszükbe ekkora badarság?! Egyáltalán, elképzelhető egy tér, mely a végtelent ostromolja? Nem határolják falak, plafonok? És miféle rend, törvény tartaná fenn az Etető nélküli társadalmat? Mi fegyelmezné a csürhét? Önálló véleményt alkothatna bármely éhenkórász? Szörnyűség! Még szerencse, hogy baromság az egész! Ostoba, ám annál veszélyesebb fantáziálás! A modern filozófia bebizonyította: Üregvilág a semmiben lebeg! Öröktől fogva. Már csak az hiányzik, hogy egy fanatikus őrült lyukat fúrjon a falába!
Mondják, kezdetben vala az Etető. Lassan nőni kezdett, Üregvilággá terebélyesedett. Aztán gondolt egyet, és kiköpte az első emberpárt, Ídímet és Úvát. Majd parancsba adta: Sokasodjatok, szaporodjatok, de a létszámot mindig tartsátok be! Adok néktek élelmet az idők végeztéig! És adott!
Magasztos történet, azonban XX. Lex, az Etető ura, nevetségesnek tartotta. Nem illett a címéhez… Egyetlen hozzá méltó dolgot tehet a közeljövőben: megszabadítja balga fejüktől a lázítókat…
II.
Vénisz, az V. Szinten élő fiatalasszony izgatottan várta haza Tílt, a férjét. Eredetileg még két hét volt hátra a szokásos fürdésig, de most nem törődött a fogytában lévő vízkészletükkel. Megmosta hosszú, fekete haját, vizes ronggyal alaposan átörülgette testének minden hajlatát, majd előkereste új ruháját. Miután magát rendbe tette, dúdolgatva feltálalta az ünnepi vacsorát, melyet a várva várt alkalomra gyűjtögetett össze a szűkös fejadagokból. Aztán leült, és szívrepesve leste az ajtót. Időnként a lakóhelyiség falaira tévedt a tekintete. Egész nap rajzolt. Életük legkedvesebb pillanatait örökítette meg. És nem csak a múltban történteket. Egy pufók csecsemőt képzelt kettejük közé… Mert végre engedélyt kaptak a nemzésre! Hogy fog örülni Tíl! Remélte, a jó hír hallatán felhagy a Felszínesek gyűléseinek látogatásával… Áldotta azt az embert, aki halálával helyet adott a gyermekének…
Végre nyílt az ajtó. Könnyes szemmel repült a férje karjai közé, ott suttogta el a varázslatos szavakat. Tíl szótlanul, elszorult torokkal szorította magához imádott asszonyát.
− Ma ünnepelünk! – mondta végül rekedten.
Vénisz az asztalra mutatott.
− A lakoma tálalva! Utána pedig…
− Nemzünk fényerősödésig…
A heverőre pillantottak, majd egymásra. Mohó vágy égett a szemükben.
− A kulcsot meghozták? – kérdezte Tíl felajzva.
− Meg…
− Levetted az ölzárt?
− Le… Tudod egyáltalán, hogy kell? – incselkedett az asszony.
− Csak kifundálom, mi hova való… − nevette el magát a férfi, aztán váratlanul elkomorodott. – Üljünk asztalhoz, együnk, amíg ehetünk!
Vénisz ijedten hátrább lépett.
− Mi történt!?
− Lex leállította az ételosztást… A Felszíneseket kéri az ételért cserébe! – mondta a férfi, miközben a felesége tekintetét kerülve asztalhoz ült.
− Szent Etető! – szörnyülködött az asszony. – Ezek szerint te is veszélyben vagy! És nem csak te! A gyerekünk is… Add fel őket, ha szeretsz!
Tíl mérgesen felpattant. A szék csattanva csapódott a falnak.
− Hát ilyennek ismersz?! Megölessem a barátaimat? Fogd fel végre, hogy ők a jók! Ők a remény! És igazuk van! Minden jel arra vall, hogy a Felszín létezik. És holnap el is megyünk oda…
− Őrült vagy? Csak a gyerekek hisznek a mesékben! Hova mennétek? Merre? Át a falon?
A férfi megragadta felesége vállát. Elszánt tekintete a mélysötét szemeket kereste.
− Felfelé megyünk. A fel-szín felé! Emlékszel, a liftben tíz nyomó van… A tíz szint nyomói. Nos… Az első felett találtunk egy újabbat… Erős fémlappal volt elzárva. Eddig díszítésnek hitte mindenki… Ám mi egy rövid pillanatra levettük… Tudod, mit jelent ez drágám? Csupán annyit, hogy a lift feljebb is tud menni! – Rövid hatásszünetet tartott. – És mi holnap fel is megyünk! Mert ennél a nyomorúságnál minden jobb! Neked talán megfelel ez a semmittevés? Amióta élünk, nem teszünk mást, csak takarítunk… Biztosan van valami más is a felmosáson kívül! Valami emberhez méltóbb… Például a felfedezés öröme!
Az asszony elpityeredett.
− Most már gyereket is nevelhetnénk…
− Fogunk is! De nem takarításra… – Tíl hangja gyengéddé, babusgatóvá változott – nemzünk végre?
III.
− Kényelmetlen ez a vacak trón… – gondolta dühösen XX. Lex. – Ha lenne másik, már rég lecseréltem volna! Nagy öröm egy ilyen korlátolt birodalom urának lenni… Legalább az öltözékem lenne különb másokénál! Vagy az étkeim… Szegényes fantáziája van ennek az átkozott Etetőnek! Jól meg kellene piszkálni! Csakhogy lehetetlen hozzáférni… Üregvilág maga a végérvényesség. Megbolygathatatlan. Ha nem lennének az asszonyaim és a hatalmam, megdöglenék az unalomtól.
− Beszélj! – intett kegyes, felsőbbrendű mozdulattal.
A leleplezők parancsnoka örömittasan hadarta.
− Uram, az ételmegvonás eredménnyel járt! Kaptunk néhány használható információt!
− Mondd a lényeget!
− Ismerjük a papok találkahelyét! Holnap lecsapunk rájuk!
XX. Lex vigyora feltárta fekete, szuvas fogait.
− Takarodj! Vért akarok látni, érted!? Ha nem jársz sikerrel, a tiéddel is megelégszem… − mondta jéghideg tekintettel.
IV.
A lakóhelyiség plafonja előbb ezüstössé vált, majd fényleni kezdett. Tíl hanyatt fekve gyönyörködött a látványban. Szerelmük kezdetén hányszor, de hányszor bámulták együtt a fenséges tüneményt! Talán most látja utoljára… Vénisz fekete feje a mellén nyugodott, elnyílt szájjal szendergett, akár a csecsemő. Majd a szíve szakadt meg, hogy fel kell ébresztenie, de nem volt más választása. Gyengéden megsimogatta a lány haját.
− Hitted volna, hogy ilyen jó dolog a nemzés? - kérdezte dorombolva-nyújtózkodva az ébredező asszony.
Tíl lágyan arcon csókolta.
− Mennem kell…
− Tudom…
− Visszajövök! Megígérem – súgta a férfi, és öltözködni kezdett.
− Nem maradt ennivalónk…
− Sebaj! Egy falat se menne le most a torkomon…
Az asszony csak nézte, nézte a becsukódó ajtót, aztán már nem látott semmit, a kegyetlen világ eltűnt, a szenvedés sós fátyla mögé rejtőzött.
V.
Unalomig ismert szürke folyosókon vezetett az útja a titkos találkahely felé. Szíve majd kiugrott a helyéből, olykor szédülést érzett a leküzdhetetlen izgalomtól. Még egy forduló, és célhoz ér… Hirtelen megtorpant. Zajt hallott, kétségbeesett kiabálást. Óvatosan kilesett az erőszak hangjaival telt térbe. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Mindennek vége! A társai foglyok… Mit tegyen? Rohanjon a segítségükre? Nem, XX. Lex pribékjei ellen nincs esélye… Csak állt ott mozdulatlanul, tehetetlenül, mérhetetlen gyász fojtogatta a torkát. Az egyik pap lopva rápillantott, és alig láthatóan megbiccentette a fejét. Tíl nyomban felfogta az üzenet értelmét. Neki kell végrehajtania a nagy tettet! Irány a lift! Nem! Előbb Véniszért megy! Itt már úgyse maradhatnak…
Az asszony szeretett férje arcára pillantott, és nem kérdezett semmit. Kézen fogva rohantak a lift felé, amely szerencsére éppen a szintjükön állt. Tíl határozott mozdulattal tépte le az előző nap meglazított fémlapot a tizenegyedik nyomóról. Habozás nélkül cselekedett…
VI.
Ezer évvel XX. Lex előtt
A nyitott liftajtót körülálló kis csoport csendesen várakozott. Az elnök szavaira vártak, aki a felvonóból nézett végig rajtuk szomorú szemmel. Megviselt arca már nem ígért semmit. Megköszörülte a torkát, és fáradt hangon beszélni kezdett:
− Kedves barátaim! Nem tudom mit is mondhatnék… Most örüljünk annak, hogy időben befejeztük a Menedék építését! Ez a csodálatos létesítmény teljesen önfenntartó. Olyan, mint egy élőlény, amely akár több ezer évig is képes életben maradni. Alapvető szükségleteinket szinte korlátlan ideig ki tudja elégíteni… Ám ennek van egy feltétele: Senki sem avatkozhat a működésébe! És nem is tudna. Nem hagytunk rá esélyt… Nincs itt kapcsoló, hogy véletlenül vagy akarattal tovább égessük a villanyt, nincs csap, hogy több vizet fogyasszunk a kelleténél, nincs bemenet és billentyűzet, mellyel új programot írhatnánk. Mindenből annyit kapunk, amennyit a Menedék adni tud. Szép kilátások, mondhatják, de higgyék el, a biztonságunk így kívánja. Mert jöhetnek még csúnya idők, amikor túl sok lesz az okos…
− Azért gyűltünk itt most össze, hogy kis ünnepség keretében letakarjuk az egyetlen dolgot, amihez majdan közünk lehet. A remény gombját. Mert ez a gomb csupán egy célt szolgál. Az utolsó távozónak szerez majd egy gyönyörűséges, emberi pillanatot! Képzeljék el, itt áll majd, ahol én, már benyomkodta a megtisztult felszínre repítő kombinációt… Még egyszer nagyot sóhajtva, fátyolos szemmel visszanéz… És lekapcsol mindent…